Nagyon sokat foglalkozik mindenki a kajával. Én is. Minden rossz okozója a kaja. Nem. Szerintem nem. De van pár rossz szokásunk, amit a fogyasztói társadalom alakított ki…vagy nem is tudom mi…inkább az a kultúra, hogy mindent át akarunk alakítani, “jobbá” akarunk tenni. Az egyik amerikai fogadócsaládom jut eszembe erről a “fehérember” mentalitásról. Egy kősivatagban laktam egy évig. A család holland származású volt, Michigan államból költöztek le Délre, New Mexico tagállamba (nem Mexikóról van szó, hanem az USA egyik tagállamáról). Gary, a fogadóapám zöldségeskertet nevelt a köveken. Mélyen vallásos volt. Kérdeztem tőle, hogy “Ha Isten ide sivatagot akart, akkor te miért csinálsz ide zöld kertet?” Ő meg csak nevetett, és állította, hogy Isten elvárja, hogy megpróbáljunk mindent sokkal jobbá tenni. Rajtuk kívül még sok Északról Délre leköltözött “fehér” család élt a városban. A városka utcáit járva onnan tudtam megállapítani, hogy európai származású családok lakják-e a házat, hogy ők vagy füvet próbáltak mindenáron növeszteni, vagy kis angolparkot próbáltak nevelni az előkertjükben, vagy -és ez volt még a jobbik eset- kavicsokból képeztek a ház előtt díszképeket (gondolom ők voltak azok, akik végre belátták, hogy a sivatagban kissé költséges angolparkot kialakítani).
A vicces az, hogy ez a mentalitás az ételeknél is érvényesül: a só nem ragadhat össze, ahogy a porcukor sem. A tej nem romolhat meg, ha véletlenül nyáron sikerül romlott tejet vennünk, akkor azt a márkát többé nem vesszük. A kenyér legyen jó nagy, szép, magát kellető színe legyen és ne száradjon ki. A gyümölcsjoghurt legyen olyan színű mint maga a gyümölcs. Alma, paradicsom, uborka legyen mindig a boltban, akkor is ha a természetben sehol sincs. Ezt hogyan lehet elérni? Adalékanyagokkal, mindenféle trükkökkel. És ha valamelyik gyártó vagy kereskedő ezt nem csinálja, akkor mi nem megyünk többé hozzá, odamegyünk, ahol találunk dinnyét akkor is, amikor nincs szezonja.
Szegény gyártók, akiknek őrült pénzeik fekszenek a berendezésekben, a készletekben, pedig csak kapkodják a fejüket. Próbálják követni -nem kis anyagi veszteségek árán- a vevők mániáit. (A gyártóknál emberek dolgoznak…akik fizetést kapnak, családjuk van, tehát nem a “luxusautós bunkó” tulajt kell sajnálni, ha valakinek így jobban tetszik.)
Nos…én vettem egyszer nyáron házitejet nem messze, a kisboltban. Meg volt romolva. Utána az osánban is vettem egy másik gyártónak a házi joghurtjából…romlott volt. És azóta is veszem a termékeiket. Igen, 35 C*-ban megromlott valahogy a tej. Lehet, hogy nem hűtött elég hidegre a hűtőkocsi, lehet, hogy a boltosok kint hagyták a napon…nem tudom. Ez van. A tej romlik. A tej a rossz, a bűnös, amit nem szabad inni? Nem, a lényeg, hogy tejet kell inni, nem az elvárásainkat kielégítő, tejnek keresztelt löttyöt.
A kenyér rossz? Nem. De mi olcsó kenyeret akarunk. A kenyér ára az alap mértékegység itthon. “Úristen! Már ennyibe kerül egy kenyér???” -hányszor halljuk? A kenyér legyen szép, jó nagy, bármikor elérhető és fillérekbe kerüljön. És légies és puha és és és és… Persze. Hogyne… Kis lisztjavító, ez-az, és máris minden igényünk ki van elégítve. Megvenni három, igazi kovászos, csak lisztből álló kenyeret több ezer forintért és azt enni egy hónapon át? Neeem, azt a dédire bízzuk. Mi minden nap friss, illatos, filléres kenyeret akarunk! Metrómegállóban, nagyboltban, kisboltban. (Az ósanban és a tesóban is próbálkoztak eredeti, parasztkenyér árulásával… egy hét múlva visszamentem, ugyanúgy ott voltak.)
A cukor rossz? Hát aztán, mi kitaláltuk…ugye, hogy nem akarjuk, hogy megromoljon a tej, nem akarjuk, hogy megromoljon a párizsi vagy a gyümölcslé, de nem akarunk tartósítószereket. Na… az ipar törheti a fejét, hogy ezt hogyan hidalja át. Megvan! Só és cukor -a káros, E-s, stb-s tartósítószerek helyett. Zseniális! Cukrot mindenbe, csirkemellsonkába -mert ugye annak ki kell bírnia először a szállítást, aztán a nagyboltokban a tranzitidőket, még nem kerül hűtőbe, és végül a mi autónk melegét, amíg kisoppingoljuk magunkat -vagy amíg hazabandukolunk vele. Tartósítószer nem, mert az káros…jó, akkor só és cukor.
Nem a tej rossz, nem a kenyér rossz, nem a cukor meg a só rossz. Mi, emberek használjuk őket, nekünk vannak elvárásaink, mi készítjük őket. A nagypapám minden reggel tejbe aprított fehérkiflit eszik. Majdnem nyolcvan éves, sportoló volt, sohasem volt beteg.
A sonka romlandó, a tej romlandó, a só összeragad, a gyümölcsjoghurtnak nem lesz pink színe az epertől -nem az mutatja, hogy mennyi epert látott, hogy milyen a színe- inkább az ára, az eredeti kenyér pedig lazán eláll egy hónapig, de kemény a kérge, vaskos a belseje és drága és nehéz…és kicsit savanyú is…hm…
Az, hogy mindenben cukor van, meg adalékanyagok, az a mi hibánk. Az, hogy a kenyér tuningolt, a mi hibánk. A gyártók azt gyártanak, amit az emberek hajlandóak megvenni.
Ja, és ilyenkor jön mindig a hozzászólás, hogy: “jó, de akinek nincs péééénzeee”. Ez nem pénz kérdés. Az, hogy nem próbálok paradicsomot venni télen, az nem pénzkérdés. Az, hogy attól még visszamegyek a boltba, megveszem ugyanazt a márkájú tejet, mint azelőtt, az nem pénzkérdés. 35 fokban nem veszek csirkemellsonkát. Régen, emlékszem, ilyen egyszerűen ment. Ha nem találok almát, akkor azt nem veszek. Biztos még nem érett meg. Ezzel nem kényszerítem rá a termelőt, hogy érést elősegítő permettel fújja le az almát -ezt csinálják ugyanis azért, hogy be tudják tartani a szállítási határidőket…mert almának lennie KELL a polcokon.
Ha nem adjuk lejjebb az elvárásainkat, akkor jönni fog más varázslat az adalékanyagok helyett vagy mellett. Fogadjuk el, hogy adalékanyag és só és cukor és stb. a mi kedvünkért van mindenben. Szálljon le mindenki a gyártókról és a boltokról! Mi vagyunk a kereslet, mi alakítjuk a kínálatot.
